Eszményi álomkép

 

Most már értem. Eddig nem úgy gondolkodtam, mint ahogyan kellett volna. Talán egy picit több kegyelettel fordulhatok a múlt felé. Örülök, hogy mindezt megtanította nekem, pusztán a létezésével.

Ugorjunk rögtön az elejére, oda ahol az egész kezdődött.

- Rendben, akkor ezt megbeszéltük. A következő kérdésem, hogy mi a Reformkor stílusirányzata?

Ez hihetetlen. Hányszor megbeszéltük már. Ennyire, semmi sem lehet unalmas. –gondoltam magamban és lehajtottam a fejem az asztalra. Ha jól emlékszem valaki válaszolt a kérdésre, de hogy mit felelt és, hogy a válasz helyes volt-e már nem tudom. Elmosódott hangokat hallottam csupán, melyek mintha egyre távolabbról érkeztek volna. Az álom lassan kezdett elnyomni. Szinte már teljesen megjelent előttem egy álomkép, mikor éreztem, hogy a testem rázkódik. Hirtelen kinyitottam a szemem, és a tanár állt előttem. A szája gyorsan mozgott, hadart valamit, de én csak minden második szavát értettem, még nem ébredtem fel teljesen. Valami olyasmit mondott, hogy ezzel szégyent hozok a nemzeti örökségünkre, és hogy nem vagyok idevaló, nem ezt várta tőlem. Hozzátette, hogy álljak fel és nézzek a szemébe, de az álmosságtól megrészegülve, tántorogva nem voltam elég gyors. Így hát kiküldött, hogy az óra hátralevő részét töltsem a könyvtárban.

Remek, már csak ez hiányzott. Nem örültem a helyzetemnek, de minden jobb volt, mint bent ülni az unalmas magyar órán. Elindultam a könyvtárba. Nem kellett sokat sétálni, egy emelettel volt lejjebb a termünknél. Ennek ellenére eltartott egy ideig mire leértem, mivel a végtagjaim el voltak gémberedve. Lassan megérkeztem a könyvtár bejáratához. Mikor odaléptem az ajtóhoz, egy kis cetlin a következő felirat állt rajta:”Kedves olvasó! El kellett mennem, nemsokára jövök. Kérlek, addig halkan foglald el magad!”

Bementem hát a könyvtárba, gondoltam így, hogy egyedül vagyok, folytathatom az alvást, a nem túl kényelmes székeken. Épp hogy át léptem a küszöböt, valamilyen zaj csapta meg a fülemet. Hangok. Valaki beszélt. Elindultam a sorok közt, hogy kiderítsem ki az. Most már egyre erősebben hallottam:”Egy gondolat bánt engemet, ágyban párnák közt halni meg…” Valaki talán verset szaval? Nem értettem. A következő sor végén egy asztal mellett tényleg ült egy furcsa kinézetű, régimódi férfi. Talán húsz vagy huszonhárom éves lehetett. Úgy nézett ki, mint aki most lépett ki egy kosztümös filmből. Még sosem láttam itt. Azt gondoltam, hogy valamilyen cserediák program keretén belül érkezett ide hozzánk vidékről, egy eldugott kis falucskából, az Isten háta mögül. Mivel még volt harminc perc az órából, amit kötelezően itt kellett töltenem, gondoltam megszólítom. Úgy sincs jobb dolgom.

-        Hát te kivagy? És mit csinálsz itt? Valamilyen program keretén belül vagy itt?- kérdeztem.

-        Kérem szépen alázatosan, Petőfi Sándor vagyok. Éppen verset írok. Uraságodat, hogy hívják?   - válaszolt.

Petőfi Sándor? Verset ír? Uraságodat? Hát ez megőrült gondoltam magamban. Vagy én őrültem meg? Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Lehet, hogy bolond és a könyvtáros régi ismerőse. Talán a könyvtáros vigyáz rá, és később elviszi egy intézetbe. Vagy ennyire unatkozik, hogy ilyen ostoba játékokkal tölti a szabadidejét? Nem tudtam. De úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba. Semmit nem veszíthetek. Így hát tovább faggatóztam.

-        És már ne haragudj a kérdésért, de ha te vagy Petőfi Sándor, akkor mit keresel itt? Te már réges-régen meghaltál.

-        Óh, milyen éles eszű fiatalember. Tudja, nekem feladatom van itt a jövőben.

-        És mi lenne az a feladat?

-        Azt nem tudom. Csak azt, hogy a sorsom beteljesülése, a jövő megváltoztatása.

-        Aha, biztosan… és honnan fogod tudni, hogy mit kell csinálnod?

-        Az eszméimben való hit vezetni fog. És mikor sorsom véghezvittem, hazatérhetek. No de most ön meséljen. Ön kicsoda? Mit tesz a közjóért? Miféle eszmékben hisz? Mi az életének a célja? Forradalmár lesz?

-        Micsoda? Mit zagyválsz itt össze-vissza? Közjó? Eszmék? Szerintem nagyon beverhetted a fejed. Fogalmam sincs, miről beszélsz. Először azt gondoltam, belemegyek a buta játékaidba, de most aztán már elég volt! Kezdesz kicsit idegesítő lenni Sándor! Ha tényleg úgy hívnak egyáltalán.

-        Mily bugyuta beszéd. Kardomat és véremet áldoznám a népért. Még ha a síromon meg se emlékeznek majd. A láng, mi szívemben gyúl, ha csak a hazára gondolok, egy szűz csókja sem ér ennyit. De sebaj, te biztos a nép közül vagy való. Vezess hát körbe, hadd lám az életet, mely most itt körül vesz.

Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam mit tegyek. Éreztem, hogy teljes képtelenség, amit ez az ember állít, de annyira valósághű volt, hogy úgy éreztem, igazat mond.

Ekkor kicsengettek. Mivel már csak két órám volt hátra, úgy döntöttem, körbevezetem Petőfit az iskolában. Esetleg beülhet a maradék két órámra.

-        Rendben. De először is, bemegyünk a mosdóba és egy picit átalakítjuk a külsőd.

-        Nem értelek fiatalember. Mi a bajod az öltözékemmel?

-        Dominik. Ha kérhetem. Tudod, a huszonegyedik században kicsit másképp öltözködnek, mint a te korodban.

-        Nos, itt te tudod mi a rend, Dominik. Menjünk hát, csinosíts ki.

Bementünk a mosdóba. Szerencsére nálam volt a sport felszerelésem. Ráadtam az edző cipőm és a melegítőm.

-        Kár, hogy nincs nálunk borotva.

-        Borotva?

-        Igen, ez olyan, mint a borbély kése, amivel a bajuszodat levághatnánk.

-        Szó sem lehet róla! Ez hozzátartozik a sármomhoz.

-        Jól van. Azt hiszem, kész vagyunk.

-        Mi hát közös utunk első állomása, Dominik?

-        Az öltözködéssel, elment a szünetünk, úgy hogy indulnunk kell órára. Azt fogjuk mondani, hogy iskolát látogatni jöttél. Kérlek, ne kelts feltűnést.

-        Ne aggódj. Jól értek én ehhez. Észre sem veszik majd, hogy itt jártam.

Bementünk a terembe. Szerencsére a padtársam beteg volt így volt hely Petőfinek. Az osztályból, egyből mindenki észrevette őt. Kérdezősködtek egy pár percig, de hamar elhallgattak, mert a tanár belépett a terembe. A következő óránk történelem volt. A tanárnak egyből feltűnt, a vendégünk. Rögtön kérdezgetni kezdte.

-        Hogy hívnak?

-        Pető...- ekkor oldalba böktem, és halkan odasúgtam neki:”nem emlékszel mit beszéltünk? Semmi feltűnés! A neved legyen Pető József.”

-        Pető József vagyok uram.

-        Rendben, remélem, szereted a történelmet, és hasznosan töltöd el az idődet, amíg itt vagy.

Nos, gyerekek, ma a francia forradalomról lesz szó. Hallott már valaki erről valamit?

Több se kellett Petőfinek. Felállt, és mint egy gép elkezdett beszélni. Nem jelentkezett, vagy kérdezett.  Szó volt Dantonról, XIV. Lajosról,  Szt.Justról és sok más történelmi alakról. Vagy  húsz percig folyamatosan beszélt. Olyan lelkes volt,hogy senki nem tudta volna félbe szakítani. Bárcsak én tudnék, ilyen lelkes lenni. Most látom igazán, hogy tényleg mennyire fontos az, ha az ember igazán hisz valamiben. Egy eszmében, és megpróbál a szerint élni, hogy ez megvalósuljon. Mikor végzett s leült, a tanár szóhoz sem jutott, a nagy meglepettségtől.

-        Fiam – kezdte- nem tudom, mit mondjak. Te titkon kijártad már az egyetemet is? Magam sem tudtam volna jobban elmondani. Ha most ebbe az iskolába járnál, szó nélkül beírnék vagy három ötöst. Minden tanár, ilyen diákról álmodik.

-        Köszönöm, uram. Tudja a francia forradalom, az egyik kedvenc témám, sokat tanulmányoztam.

-        Most pedig megpróbálom, mind azt elmondani, amit József még nem mondott el, de igazság szerint még kiegészíteni se nagyon lehet ezt már.

-        Neked elment az eszed? Le akarsz bukni?- súgtam oda neki halkan.

-        Ne haragudj. Elkapott a hév.

Az óra nagy része arra ment el, hogy a tanár dicsőítette Petőfit. De közben azon gondolkodtam, hogy milyen jól esne, ha rólam beszélnének így.

Kicsöngettek. A szünetben Petőfi arról kezdett mesélni,hogy milyen szép gyöngyöt látott, egy lány nyakába,olyasmit, mint amilyet az édesanyja is hordott egykor.

-        Tényleg nagyon szép. De kérdezhetek valamit?

-        Persze, amit csak akarsz. Hiszen ezért jöttem, hogy segítsek.

-        Tényleg olyan fontos, hogy tudd, hogy ki vagy? Nem lehet csak úgy élni? Fontos, hogy higgy valamiben? Hiszen mire mész azzal?

-        Na, jó Dominik? Akkor hadd feleljek kérdéssel a kérdésedre. Ez a kor tényleg nem hisz semmiben? Hit nélkül éltek? Nincsenek céljaitok, álmaitok? Nem akartok egy szebb boldogabb jövőben élni? Ugyan csak pár órát töltöttem itt, de úgy érzem, ezért a jövőért kár volt küzdeni. Lehet, hogy a világotok kívülről jó, e belül csak egy rothadó alma. Te döntöd el hogy kivágod-e az alma rossz részét, vagy hagyod elrohadni.

Mikor az utolsó mondatokat kimondta, elkezdett homályosodni az arca. Egyre halványabban láttam. Pislognom kellet. Mikor teljesen kinyitottam a szemem a magyar órán találtam magam. Ott, ahol elaludtam.

-        És szerintetek a mai világban vannak még eszmék? – kérdezte a tanár.

-        Azt hiszem, én tudom. – feleltem.

..........................................................................................................................................................................................................

Weich Ágnes Eszményi álomkép című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 3.0 Unported Licenc alatt van.
Based on a work at mybooks.freewb.hu.
Permissions beyond the scope of this license may be available at http://mybooks.freewb.hu/.

.......................................................................................................................................................................................................

Viharos tél

Minden reggel ugyanazt az útvonalat jártam be az iskoláig. Ugyanaz az út, a táj, az épületek. Nem volt messze az iskola, így gyalog mentem. Rendszerint hét óra harminc perckor indultam. Ilyenkor a nap már réges-régen felkelt. Noha mi alig láthattuk,hiszen tél volt.

Kiléptem a kapun, elmentem két utcát jobbra, majd tovább egyenesen. Elhaladtam a közeli park mellett. A parkban két piros pad volt, körülötte bokrok, fák és egy kút.Mindent hó borított.Úgy csillogott,mintha ezernyi gyémánttal lett volna kirakva.

És ott volt ő. Mindig ott volt. Minden reggel, amikor elhaladtam a park mellett. Sosem nézett, de én nem bírtam megállni, hogy nem bámuljam. A tekintetem mindig ő rá vándorolt. A három éve megszokott ruha volt rajta. Nem igen volt módja a ruhatárának lecserélésére. Egy fekete pólót, és egy vajszínű dzsekit viselt. A nadrágja alig ért a bokájáig látszott, hogy nem rá tervezték. A „cipője” lyukas volt, és a talpa sem volt már meg. De a haja mindig rendezett volt.

Amikor csak láttam a madarakat etette egy pár száraz kiflivel. Pedig aligha hinném, hogy egyáltalán, neki lett volna mit ennie. Az egyetlen társasága a madarak voltak. Sosem láttam senkivel se beszélgetni, vagy köszönni, de még csak egy mosoly se villant fel soha, az arcán.

Útközben rájöttem, hogy nincs első órám. Ezért úgy döntöttem, hogy veszem a bátorságot, és oda megyek hozzá. Először még nem igazán tudtam, hogy mit is mondjak neki. Pedig annyi kérdést fel szerettem volna tenni neki. Hogy került ide? Hogy hívják? Volt-e valaha családja?

Ma talán megtudom.

Ugyanazon a bal oldali, kisközértre néző, piros padon ült, mint minden reggel, amikor látom.

Leültem mellé. Nagyon hideg volt, és a pad is jéghideg volt. De ő csak rezzenéstelenül ült. Még csak nem is didergett.

Nem nézett rám. Csak ült és szórta a morzsákat. Bevallom őszintén, ez egy kicsit bosszantott. Én, azért tovább néztem őt. Nem lehetett több hatvan évesnél.

Az arca ráncos volt, a kezein az erek megdagadtak.  A bokája is fel volt dagadva, sőt a lábán fura kiütések voltak.

Már egy jó tíz perce ugyanúgy ültünk, amikor megszólaltam. – Jó napot!

Nem érkezett válasz, de valami nagyon furcsa dolog történt. Rám nézett, a száját mintha válaszra nyitotta volna és ekkor könny szökött a szemeibe. Becsukta a száját, és elfordult. Ekkor én újra megszólaltam. – Jól tetszik lenni?

És végre megszólalt. Igaz nem olyan választ adott,amire az ember várna, egy ilyen kérdés után, de legalább már beszélt.

-         Nem iskolában kellene lenned? – Kérdezte, határozott, szigorú hangon.

-         Nem, ugyanis ma nincs első órám. – Feleltem.

Erre, ő már nem válaszolt. Tíz perc csönd következett. Ha ez így megy tovább, elkésem az iskolából, és semmit nem tudok meg – gondoltam magamban.

-         Meg fogsz fázni- törte meg a csendet- jobb, ha mész.

-         És maga nem fázik?

-         Nem, én már megszoktam a hideget.

-         Mindig itt van? – Próbáltam óvatosan kérdezni, de nem igazán sikerült.

-         Mindig. – Szólt egyhangúan.

-         Én pár utcával lejjebb lakom, a szüleimmel, és a három testvéremmel.

-         Az jó. Régen nekem is volt családom. – Még mindig nem nézett rám. Úgy látszik, már régen elvesztette a családját, mert nem látszott rajta, hogy nehéz lett volna kimondania,ezt a mondatot. Úgy mondta, mintha csak azt közölné, hogy kész az ebéd. Örültem, hogy már ennyit is megtudtam, de egyre jobban hajtott a kíváncsiság, így kérdezgetni kezdtem.

-         Mi történt velük?-kérdeztem,és nagy meglepetésemre válaszolt,igen hosszú leírást adva az életéről.

-         A szüleim, meghaltak a második világháborúban, testvérem nem volt. A nagybátyám nevelt tizenkilenc éves koromig. Ekkor férjhez mentem, és lett két gyerekem. Egy kisfiú és egy kislány. Holnap lesz harminc éve, hogy meghaltak, egy szörnyű autóbalesetben. Én háztartásbeli voltam, jóformán a férjem tartott el minket. Mikor meghaltak, a temetésre ment az összes pénzem. Nem tudtam ki fizetni a lakbért és utcára kerültem. Azóta is itt élek ez az otthonom. – mesélte rezzenéstelen arccal, és végig, a szemembe nézett.

Tudtam, hogy hajléktalan, de mindig is reménykedtem, hogy talán van hol laknia, csak szeret a szabadban lenni. Nem tudtam hirtelen hova rakni ,ezt a sok információt. Nagyon szomorú lettem. Szörnyű lehet harminc éve egyedül az utcán élni, azzal a tudattal, hogy egyszer volt családunk, normális életet éltünk, és hirtelen minden elveszik.

Ránéztem az órámra, és láttam, hogy tizenkét perc múlva indulnom kell, hogy beérjek időben az iskolába. Nem akartam bemenni, inkább szerettem volna itt ülni, és beszélgetni, ennek az idős hölgynek a múltjáról, pedig most már láttam rajta, hogy mennyire szörnyen érzi magát.

-         És hogy hívják, önt?- Kérdeztem, merő kíváncsisággal.

-         Marika. –Felelte higgadtan – a lányom is pont ekkora volt, mint te, és pont ilyen szép – És ekkor, széles mosolyra húzta a száját. Én visszamosolyogtam.

-         És miket csinált háztartásbeliként? – Kérdeztem, és reménykedtem, hogy nem szomorítom el a kérdésemmel.

-         Takarítottam, mostam, vasaltam, főztem. Emlékszem főzni nagyon szerettem. Több mint húsz éve nem főztem, de a mai napig bármelyik ételt el tudnám készíteni. Igaz már a legtöbbnek az ízére sem emlékszem. De a családom mindig dicsérte a föltömet. – mesélte büszkén, majd folytatta – Vasárnapokként elmentünk kirándulni, azt nagyon szerették a gyerekek. Igaz a Férjem István nagyon lusta volt, és mindig morgott, ha kirándultunk, a végén mégis mindannyian jó kedvűen tértünk haza.

Szívesen hallgattam volna még, de ekkor az órámra pillantottam és láttam, hogy már indulnom kellene.

-         Mit szólna hozzá, ha holnap is beszélgetnénk iskola előtt? Én is mesélek valamit magamról, és maga is?

-         Rendben, van de aztán nehogy elkéss miattam!- Felelte huncut mosollyal az arcán.

-         Holnap találkozunk! Viszlát! – mondtam és felálltam a padról.

-         Szia, csillagom! Holnap meséld el, hogy milyen napod volt az iskolában! – mondta, mintha ezer éve ismernénk egymást, és elindultam az iskolába.

Most vettem csak észre, hogy mennyire fázom, eddig fel sem tűnt. Minden végtagom átfagyott, és elgémberedett. Siettem az iskolába, hogy átmelegedjek. Nem gondoltam volna, hogy valaha is szóba állok, azzal a nővel, aki mellett három éven keresztül, mindennap elhaladtam, de soha még csak rám sem nézett.

Hamar vége lett a sulinak. Haza mentem, és szokásos teendőimet intéztem. Mikor lefeküdtem aludni, végig az idős nő a parkból, Marika járt a fejembe. Anyu, ma gombapaprikást készített, és úgy döntöttem, viszek neki egy adagot.

Másnap korán keltem. Felöltöztem, összepakoltam, és kivettem a hűtőből, az edényt, amibe a gombapaprikás volt. Beraktam a mikroba öt percre, hogy meleg legyen, és addig készítettem egy palack jó meleg, citromos teát. Mikor mindennel kész voltam, elindultam. Ugyanazon a megszokott útvonalon haladtam, monoton módon. Már vártam nagyon, hogy oda érjek, de mikor megérkeztem, nagyon meglepődtem. A tér üres volt, és kihalt. Még a madarak se voltak ott. Körülnéztem, de sehol nem találtam az idős nőt. Úgy döntöttem várok. Húsz percig álltam, és vártam, de nem jött senki. Így hát kénytelen voltam elindulni, az iskolába. Egész nap azon gondolkodtam, hogy mi történhetett. Hova tűnhetett el?  Talán egy régi, messzi rokona rátalált? Vagy bement egy hajléktalan szállóra a nagy hideg miatt? Nem az nem vall rá. Eddig télen is mindig kint volt. Habár ez a tél, hidegebb volt bármelyiknél.

Ekkor hangos viháncolást hallottam, az osztályból. Bementem, hogy megnézzem min nevetnek, és ekkor egy fiú, még egyszer olvasni kezdte a napilapot a kezében: „Halálra fagyott egy idős nő a Petőfi téren. Nem találták meg a hozzátartozóit, úgy látszik a nő hajléktalan volt…….”- folytatta, de én már nem tudtam figyelni. Majd megint hangos nevetésben törtek ki:” Ezt a hülye nőt! Miért nem ment be, egy csöves szállóba?!…Ja, de amúgy is csöves volt nem mindegy?…Mindegyik, azért kerül utcára, mert elissza, a házat, vagy drogozik. Az ilyet nem kell sajnálni!”- És egymás után következtek az ilyen beszólások! Könnyezni kezdtem, és arra gondoltam, hogy én igenis sajnálom, hogy meghalt, és tudom, hogy jó ember volt, nem a saját hibájából került utcára.

......................................................................................................................................................................................................
Weich Ágnes Viharos tél című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 3.0 Unported Licenc alatt van.
Based on a work at mybooks.freewb.hu.
Permissions beyond the scope of this license may be available at http://mybooks.freewb.hu.